Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, az évszakok változása nagymértékben képes befolyásolni a lelki állapotunkat. Elemi szinten vagyunk összekötve a természettel, s ahogy neki is megvan az alapvető üteme, úgy állunk át mi is újra és újra ugyanarra a tempóra. Az ősz mutatja talán a leglátványosabban a változást: a természet vetkőzni, mi öltözni kezdünk, de együtt hangolódunk át. A szeptember, október talán még kevésbé megterhelő, a hőmérsékleti kellemetlenséget kompenzálja a környezet színrobbanása, s ez a vizuális játék képes elterelni a figyelmünket a lelki elmélyedésről.
A novemberrel azonban már más a helyzet. Eleve hendikeppel indulunk, a Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja akarva-akaratlanul felhívja figyelmünket az elmúlásra, gyászra. Nem sokat segít a korai sötétedés, a rideg, ködös időjárás és a hűvös eső sem, nem csoda, hogy novemberrel kezdetét veszi az éves magunkba merülés is.
A befelé fordulás mindig kicsit fájdalmas, de roppant hasznos: e nélkül hogyan is érthetnénk meg a világot. Szükséges ez a belső munka ahhoz, hogy tapasztalásainkban szintet léphessünk, olyan, mint a vetés és aratás közti csendes, pihenő időszak. A fejlődés nem látványos, de valóságos.
A gyásszal, veszteséggel, elengedéssel kapcsolatos élményeink pedig, bár kétségkívül fájók, hosszútávon mégis a legstabilabb pillérét adhatják belső harmóniánknak.
A mesék gyógyító ereje
Kliensekkel végzett veszteségfeldolgozás alkalmával gyakran hívom segítségül a meséket. Tapasztalataim azt mutatják, hogy könnyebb egy veszteséget (szándékosan nem használom a halál, vagy gyász szavakat) egy külső történet alapján megközelíteni, kevésbé megterhelő, ha egy külső fél, például egy mesefigura alakján keresztül figyeljük azt a történetet, ami minden esetben rólunk szól. A belső fájdalom egy kicsit kívülre tud kerülni, így nekünk is lehetőségünk van kívülről szemlélni azt az eseménysorozatot, amibe nem tudunk belenyúlni. Ez a fajta kivetítés kevésbé traumatizál, mint ha arról beszélünk, amit belül érzünk, és amit sokszor képtelenség megfogalmazni. Egy időre átadjuk a fájdalmat a mesehősnek, kiszállunk a fojtogató érzelmi örvényből, így hozzáférhetőbbé válnak a veszteséggel kapcsolatos gondolataink, az irányíthatatlannak tűnő érzelmeink, és kevésbé megfoghatatlanná válik a jövőképünk. Olykor már ez a másfél-két órás szeánsz is segíthet a pillanatnyi feszültséglevezetésben, hiszen legalább ideig-óráig kiszállhatunk a saját, kínokkal terhes élményünkből. De a mese gyógyító ereje természetesen a pillanatnyi stresszoldásnál többre képes.
Bár a mese szó hallatán általában kisgyermekeknek szánt szórakoztató történetekre gondolunk királyokkal és sárkányokkal, a mesékkel való gyógyítás egyidős az emberiséggel. A meséket korántsem gyermeki altatónak találták ki, eredendően ősi bölcsességeket, élettapasztalatokat, ha úgy tetszik, univerzális igazságokat tanítottak velük. A mesék gyógyító ereje pontosan abban rejlik, hogy letisztult, évezredes tudást szimbolizálnak. Lenyomatok az ősi kollektív tudattalanban, hiszen nem csak, hogy minden kontinens népeire jellemző, de rendszerint ugyanazokkal a problémákkal, és ugyanazokkal a hozzá tartozó megoldásokkal találkozhatunk.
Minden személynek, konfliktusnak és élethelyzetnek megvan a mesebeli párja, ami megmutatja a gyógyulás felé vezető utat.
Azonban, a mesék közös tulajdonsága, hogy sosem hullik a főhős ölébe a megoldás, a helyzetek nem javulnak automatikusan maguktól, a cselekmény lényege épp az adott helyzetből való megmozdulás, kimozdulás. A főhős felkerekedik, és megoldja az aktuális konfliktusát. Már ez az alaptanítás óriási erővel bír, hiszen azt példázza, hogy nekünk is minden esetben meg kell mozdulnunk, saját erőforrásainkat kell megtalálnunk és mozgósítanunk ahhoz, hogy visszaszerezzük az irányítást életünk felett, legyőzzük belső sárkányainkat, végig haladjunk a nekünk kijelölt úton, hőssé váljunk és megszerezzük a királyságunkat. A mese pedig megmutatja, hogy ezt hogyan tegyük.
A mese egy támpont, nem azt sugallja, hogy minden rendben van, hanem, hogy minden rendbe tehető.
Lotilko szárnyai – mese a veszteségről
Közel engedni magunkhoz a gondolatot, hogy minden rendben lesz, talán egy komolyabb veszteséggel kapcsolatos krízisben a legnehezebb. A gyász reményvesztett óráiban ritkán rendelkezünk pontos stratégiával azt illetően, hogyan folytathatnánk boldogan és teljesen az éltünket, hogyan múlhatna el a minden porcikánkat felőrlő elkeseredettség.
A Lotilko szárnyai című szibériai mese pontos képet ad a veszteség mintázatáról, vagyis a gyász különböző stádiumairól. Megjelenik benne a megfosztottság érzése, az alkudozás, a düh, és a keserű felismerés, hogy senki nem képes elvenni a fájdalmunkat.
Ugyanakkor a mese gyógyító ereje abban rejlik, hogy nemcsak a veszteséggel kapcsolatos érzelmekről ad pontos képet, hanem megjelenik benne a továbblépés lehetősége is.
A szárnyaitól megfosztott Lotilkonak nem marad más választása, mint saját erőforrásaira támaszkodva új szárnyakat építeni, vagyis saját képességeit használva felülemelkedni az őt traumatizáló helyzeten. Ebben a folyamatban nincs más segítője, mint saját akaratereje és szorgalma. Azonban miután ez a felismerés megszületik, nekiáll az új szárny készítésének, és be is fejezi azt.
Saját gyászunkkal való megküzdésünk során éppen erre a motívumra kell támaszkodnunk. A továbblépésben segít, annak módját tárja fel. Hosszú és nehéz folyamat, s ahogy a mesében sem történik semmilyen varázslatos fordulat, úgy az életben sem számíthatunk rá. A kulcs a kitartás és akarás.
Ahogy Lotilkonak, nekünk is sok-sok madártollra van szükségünk ahhoz, hogy új szárnyat készíthessünk, de ahogy ő, mi is meg tudjuk tenni. És utána már semmitől sem kell félnünk, hiszen tudjuk, hogy bármi történik is, új szárnyakat mindig készíthetünk magunknak.
Élt egyszer egy repülő ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdő fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.
Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, s közben ráesteledett.
„Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza” – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.
De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.
Teventej először szívesen fogadta Lotilkót, meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait, és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.
„Minek neki a szárny?” – gondolta. – „Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?”
Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.
– Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
– Megmondom, csak előbb elmegyek vadászni.
El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.
– Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat! – kérte Lotilko Teventej feleségét.
– Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!
Nagyon félt az asszony az urától.
Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegőben.
– Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?
– Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
– Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belőle!
Mire a madarak:
– Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!
Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belőle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sűrű felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.
– Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
– Keresd először a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
– Hogy görbüljön meg a csőrötök örökre! – kiáltott fel haragjában. Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egyből meggörbült a csőrük, és úgy is maradt mind a mai napig.
Azóta hívják őket görbe csőrű csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte őt Lotilko:
– Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
– Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!
Gondolkodóba esett Lotilko, nézte a jó meleg bőrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle?
De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette, aztán megint nagy vadászatra indult.
– Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko.
De Teventej most is csak nevetett rajta.
Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko.
– Adjatok nekem egy pár jó csizmát! Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam.
De az emberek csak a fejüket rázták.
– Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!
Nem adtak neki, mert ők is féltek Teventejtől.
Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának. De azért elkészítette.
Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.
Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:
– Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülőföldemre! – hangzott fentről a boldog válasz.
Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltűnt a szeme elől.
Egyszeriben ő is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko.
Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtől!
Próbálta a felesége, mindhiába. Ő se tudott felemelkedni a levegőbe.
– Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem! – mondta a férjének. – Vesd a tűzbe, el kell égetni!
Teventej fogta Lotilko szárnyát, tűzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.
Kövesd a Lelkikötőt a Facebookon is, hogy ne maradj le az érdekes tartalmakról és legfrissebb bejegyzésekről!
