És egy nagy huszárvágással csapjunk is bele a közepébe, kihagyva a felesleges sallangot arról, hogy a szeretet mennyire elemi, elsődleges szükséglet. Persze, hogy az, nem is vita tárgya, ám szerintem ezt te is nagyon jól tudod.
Boncolgassunk inkább valami izgalmasabbat. Voltál már szerelmes? Ja, hogy most is az vagy. És mióta? Tudtad, hogy az a mindent elvakító lilás rózsaszín köd, amit szerelemnek hívunk, maximum két évig tart? Oké, most nem kell rögtön bezárni az ablakot, megígérem, hogy nem egy megkeseredett szerelem ellenes dumával foglak traktálni, csak megmutatom, mi van a happy end után.

Őszintén csodálom, és igazából irigylem is azokat, akik a legmélyebb lelki vívódásuk közben sem esnek ki az életből. Nekik működik a munka, mint terápia, vagy képesek elvonni a figyelmüket egy könyvvel, filmmel, vagy futással. Az igazat megvallva, én a rögeszmésen kattogós típus vagyok, akinek, ha valami lelki nyomora van, képtelen kikapcsolni belőle. Nem tudok másra figyelni, hiába próbálok koncentrálni, folyamatosan, monotonon, és az alaphangnál pár decibellel mindig hangosabban zakatol bennem a lelkem siralma, és nő létemre ilyenkor működésképtelenné válik az a bizonyos, legendás megosztott figyelmem.

Azt már letisztáztuk, hogy a személyiségünk énállapotai tulajdonképpen olyan lenyomatok összessége, melyeket a kötődés és az arra alakított sémák szabják egyedivé.
Azzal sem árulok el újdonságot, hogy legfontosabb, legelemibb kötődési mintája mindenkinek a saját szüleivel történik. Ha ez a kötődés ambivalens, vagy valamilyen módon „problémás”, akkor borítékolható, hogy az élet különböző területein fel fogja ütni a fejét egy séma-szerűen ismétlődő, negatív karrier.

Mi jut eszedbe először, ha azt mondom neked, játék? Valami, ami akár egyedül, akár párban boldoggá tesz? Legyen puha plüssmaci, vagy réten kergetőző fogócska. A játéktól felszabadul a lélek, a jó játékban szabad vagy és boldog, igazi és eleven. 

Talán nem is sejted, mennyire.

Mindannyian arra törekszünk, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet, igyekszünk jól teljesíteni az iskolában, felkészülni a vizsgákra, hibátlan munkát kiadni a kezünkből, patika rendet tartani az otthonunkban, legnagyobb támasznak lenni a kapcsolatunkban és a barátaink számára. De mi történik, amikor átlépjük azt a vékony vonalat, ami elválasztja a vállalható terheket a képtelenségig való megfeleléstől? 
Én összeroppantam.