2017. nov 06.

Viszlát, viszlát!

írta: Kockásfülű Nyúl
Viszlát, viszlát!

Túl sok időt töltöttem már el a múltban azzal, hogy csontvázakat szedegettem ki a szekrényből. Elég volt. Maradt még pár, de az ráér tavasszal. Vagy akár ott is maradhat, legalább már elértük, hogy be lehet csukni a szekrényt, és itt és most nekem ez is elég. Voltaképpen szeretem is őket egy kicsit, mert már nem akarok a legjobb lenni, csak épp elég jó. Hibázni akarok, mert attól vagyok annyira emberi. Szeretem a hibáimat, ahogy a megmaradt csontvázaimat is a szekrényben.

Mert csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, és én roppant sokat dolgoztam mostanában magamon. Néha egészen közeli dolgokért annyira messzire kellett nyúlnom, hogy nem sikerült elérni. Lábujjhegyre álltam, és igazán nyújtózkodtam, de csak arra volt elég, hogy ujjheggyel magamra borítsam. Aztán ott ültem a széttört múlt kellős közepén; és egy papírcsónak lettem a tengernyi bánaton. Ott nem volt jó, de előre csak hátrafelé vezetett az út. Kihúztam hát elsőként azt a csontvázat, amelyik a legjobban kilógott, s ő azzal a lendülettel rántotta magával az összes többit. Agyonnyomtak, és nekem el kellett gyászolnom azt, ami lufiként pukkant ki a ránehezedő súly alatt.

Viszlát, viszlát Kedves Múlt!

Elszámoltam veled, miközben magamban százig számoltam csendesen, és te sem szóltál közbe, nehogy belezavarj.

Pedig feszített már az ötvenedik is, de onnantól fél lábon is bírtam. De most, aki bújt, aki nem, megjöttem. Gyönyörű szép kékes-lilás mandalám, már nem vihetlek tovább magammal. Az utolsó hajtűkanyarnál csaltam, más színekbe öltöztem, és már hiába húztál balra, én mégis jobbra mentem. A túlon túl.

Viszlát, viszlát Kedves Múlt, elkísértelek, ahova menni akartál, de maradásod csak neked volt. Abban a puha, katatón félhomályban nem fértünk már meg ketten, minden villanással szűkebb lett a tér, és egyre nehezebb a levegő. Dúdoltam egy régi, csillagportól koptatott szerelmes dalt, és megvártam, míg elalszol. Csak utána osontam el, s közben százig számoltam - magamban.

Mert magam maradtam- (ön)magam lettem- (saját)magam vagyok, itt és most-szabadon.
Kiüresedett a versenypálya, mert nincsenek többé vesztesek. Nem kell már csendben maradni sem, mert tisztán hallom a hangom. Az üres ígéretek vasbilincseit tollpiheként fújta el a szél, csak a szorításuk nyoma tetovált tapasztalást a bőrömre.

Olyan valóságos most minden, hogy abban igazán nehéz súlytalannak maradni. Itt olyat csak úgy lehet, ha jelen vagy, és csak addig, amíg nem következtetsz, hanem tapasztalsz.

Most más, mint volt.

 

Szólj hozzá