2017. ápr 26.

Az érzelmi intelligencia és az érett személyiség esete – Értelem és érzelem

írta: Kockásfülű Nyúl
Az érzelmi intelligencia és az érett személyiség esete – Értelem és érzelem

Tapasztalataink, a világból kapott impresszióink, múltunk, vagy épp aktuális helyzetünk újra és újra megtanítja nekünk azt a nagyon fontos lét-tételt, hogy az életet túl kell élni, valamilyen formában felül kell emelkedni a helyzeteken és meg kell küzdeni a felmerülő problémákkal. Aztán valahogy mégis mindig ugyanoda jutunk, hogy fogjuk a fejünket, mert a stratégia, amit választottunk, nem bizonyult kellőképp megfelelőnek, mert nagyjából átrágjuk magunkat a problémákon, de egyre több sebet szerzünk, mert egyik helyzetből épp már fél lábbal kint vagyunk, de ugyanazzal a lendülettel lépünk a másikba. És akkor felmerül a kérdés, hogy ennek már tényleg, sosem lesz vége?

Aztán végül elérünk arra a pontra, amikor „egyszerűen” letiltjuk az érzéseinket. Elfojtjuk, eltoljuk magunktól, a rutinosabbak már akkor, amikor megérzik a szelét. Bizony, homokba dugott fejjel várjuk, hogy elvonuljon az érzelmi vihar, aztán amikor már kellő távolságból nézünk vissza rá, kihúzott gerinccel konstatáljuk, hogy ezt is megúsztuk. Aztán tovább ácsorgunk az érzelmi nihil sivatagi poklában.

 

Vagy lehetnél te is a vihar…

Az érzelmi intelligencia elsőre elég ingoványos terepnek tűnik, az ember fejében sok minden összekuszálódik erre a kifejezésre. Szerintem ahhoz, hogy közel kerüljünk a témához, érdemes az önismerettől indítani – ami persze a legkevésbé sem egyszerűbb.

Amikor valakitől megkérdezem, hogy szerinte mit jelent az önismeret, rendre azt a választ kapom, hogy „az, amikor tisztában vagyok a tulajdonságaimmal”, „megismerem a belső világomat”, nemes egyszerűséggel „ismerem magam”.
Ilyenkor szeretek hallgatni, és megvárni hogyan folytatódik a jelenet. A megnevezés többszöri újradefiniálása után ugyanis, jönnek a markáns, élő példák: „tudom magamról, hogy mi hoz ki a sodromból”, „ismerem a rossz tulajdonságaimat, és persze a jókat”, „tudom, hogy türelmetlen vagyok, de ugyanakkor őszinte” és a többi felületes áttekintése saját magunknak. Akkor tehát, az önismeret semmi más nem lenne, mint saját magam tételes elrendezése?
Nem. Ennél többről van szó, ugyanis az önismeret nem azt jelenti, hogy tudom, milyen vagyok, hanem azt, hogy tudom, miért vagyok olyan, amilyen. És ez egyáltalán nem mindegy.

A megfelelő önismeret több, mint egy prezentáció magamról, több, mint tulajdonságok gyűjteménye, több, mint egy kognitív tudás.

Önmagam igazi ismeretével képes vagyok átlépni a saját határaimon, ezáltal képes vagyok újradefiniálni a kapcsolatot a világ és saját magam között. Máshova helyezhetem magam, egészen más horizontok nyílnak meg előttem, és szabadon dönthetek arról, hogy milyen lehetőséget mire használok.
A választás szabadságával élhetek, hogy homokvihar legyek, vagy strucc.

 

Értelem és érzelem

Képzeljünk el egy nagyon egyszerű párbeszédet, amikor barátunktól egy számunkra még ismeretlen felől érdeklődünk. Láttuk már, tudjuk milyen magas, milyen a haja, szeme, testfelépítése, mégsem mondhatjuk, hogy ismerjük. Hiszen sem a magassága, sem a hajszíne nem szolgál információval a mentalitását, személyiségét illetően. Hasonlóképp működik, amikor bemutatkozunk magunknak. Miután túlhaladtunk külső és legáltalánosabb személyiségjegyeinken (mindenkitől bocsánat, de a türelmetlenségünk ismerete nem jelenti önmagunk ismeretét), lehántottuk a hagyma külső rétegeit, akkor kezdhetünk némi önismeretről beszélni.

És itt bele is keveredünk egy kikerülhetetlen spirálba: önmagunk ismerete semmiképp nem működik érzelmi intelligenciánk fejlesztése nélkül. Mert ahhoz, hogy megértsd milyen vagy, az érzéseid értelmezésének képességével kell rendelkezned.

iqeq.jpg

 

Ha a hatás nem marad el…

Egyre inkább azt látom, mind szűk, mint tágabb környezetben, hogy bizonyos élethelyzetek kezelésénél, és a rájuk történő reagálásnál kínosan igyekszünk kizárni, legalábbis a minimálisra csökkenteni érzelmeink szerepét.

Megpróbáljuk a helyzethez kapcsolódó megfelelő logikai struktúrákat előszedni, a realitást hívjuk segítségül, és altatjuk magunkat azzal, hogy sikerült felülemelkedni érzelmeinken, igazán tudatosnak hívjuk magunkat, mert fejben gondolkozunk, az megy ugye színtiszta ráció, nem súg a szívünk, nem érez a lelkünk. Így leszünk kemények, stabilak, megrendíthetetlenek, majd a végén veszettül magányosak. De még ezen az áron is tartjuk magunkat ahhoz, hogy a megismert szisztéma szerint élünk, ha adódik egy helyzet, majd reagál a racionalitás, ahogy szokott.
Csak tudod, nem szokott...

Hogy megértsd miért, látnod kell a rendszert, amiben élsz. Mondhatni, a folyamatot, aminek részei azok az események, amikre így, vagy úgy, de reagálsz. Nincsenek különálló események, minden történés része egy nagyobb, komplexebb folyamatnak, nincsenek önálló lábon álló szituációk.
Ami veled történik, nem az élet egy vadhajtása, hanem annak a folyamatnak a része, amit egyszer, régen elindítottál. Teszel valamit, adódik egy következmény, ahogy azt kezeled, kibújik belőle egy lehetőség, és hozzáállásodtól függően kialakul a helyzet. Ami persze aztán további szituációkat fog szülni, és ez így tekeredik tovább még hosszú-hosszú ideig. Mindennek oka van, és minden okoz valamit, egy ív az életünk, valahonnan elindult, és valamerre tart. Kiragadni egy momentumot és saját, önálló rendszer szerint nézni lehetetlen. Minden esemény tehát, egy folyamat része.

Aztán, ahogy az események pulzálnak, mi rezonálunk rá, és megszületik egy érzelmi hatás. És, ahogy esemény sincs folyamat nélkül, az érzelmeink sem csak úgy keletkeznek és eltűnnek, nem random módon jelennek meg, hanem egy jól kidolgozott és finoman hangolt rendszer részeként lépnek működésbe. Az érzéseid magyarán egy rendszer részei.

És erre reagálunk. A reakció válasz az eseményre, az érzelmeimen keresztül. Hogy ez milyen formában valósul meg, azt a kettőnk közti kapcsolat dönti el, a reakció ugyanis, a kapcsolat része.

Adott tehát egy folyamat, egy rendszer és egy kapcsolat. Mihez kezdünk vele?

Sokszor például megpróbáljuk a második részt kihagyni. Klasszikus példa erre az, hogy mi történik, amikor valaki késik. Megbeszéltük mikor érkezel, én mégis hosszú perceket várok rád. És minél többet váratsz, annál idegesebb leszek. Majd amikor megérkezel, dühkitöréssel reagálok, mondván „Felidegesített, hogy késtél”.

Ismerős? Akkor bontsunk rajta még egy kicsit.

Ha késel (esemény), dühös leszek (reakció). Hol marad a hatás?
Pontosan ott van az esemény és a reakció között, hiszen nem a tíz perc várakozás ténye idegesít fel, hanem az, hogy úgy érzem, nem vagyok elég fontos, hogy betartsd a szavad, vagy attól féltem, valami bajod történt, azért nem jössz. A félelem lesz a híd a folyamat és a kapcsolat között.

Az érzelmileg éretlen személyiséget onnan könnyű felismerni, hogy rendre az érzései vezetik. Mindig az ott és akkor kibukó érzések dominálnak. Az érzelmileg érett személyiség ezzel szemben az érzelmek által vezérelt, amely nem más, mint a felszínen lévő reakció mögött húzódó motiváció.

Az érzelmi intelligencia az érzés és az érzelem különválasztásánál kezdődik.

(Folytatjuk)

Szólj hozzá

érzelem pszichológia reakció önismeret érzés eq érzelmek érzelmi intelligencia önreflexió érett személyiség érzelmi érettség éretlen személyiség