Önmagunk megértésében nélkülözhetetlenül fontos szerepe van a mások által mutatott tükörnek. A testvér a legszorosabb kapocs a múltba, így nem kérdés, hogy a testvérkapcsolatok elemzése önismeretünk egyik alappillére.

Mert mi is az igazi önismeret? Az, ha tudom, hogy milyen vagyok? Tudom például magamról, hogy makacs vagyok, vagy, hogy mennyire vagyok türelmes, hogy bánok a pénzzel, vagy hogyan kezelem a társas kapcsolataimat. Azzal, hogy be tudom magam mutatni, tisztában vagyok a tulajdonságaimmal, még nem áll meg a történet.

Az önismeret ugyanis nem azt jelenti, hogy tudom, milyen vagyok, hanem, hogy tudom, hogy miért vagyok olyan, amilyen.

A miértekre a választ pedig csak részben adja az eddigi életünk alatt szerzett tapasztalati tudásunk, bizonyos helyzetekkel kapcsolatos érzéseink máshova, méghozzá az általunk átélt élményekbe vannak kódolva.

Egészen korai, akár emlékkép nélküli élményeink elsősorban a családunk körében alakulnak ki, így a sémáink gyökereihez mindenképp ezen a területen kell leásni. A szüleinkhez való kötődés előtt azonban érdemes a testvéri kapcsolatainkra ránézni, ugyanis önmagában már az is óriási befolyásoló tényező, hogy hányadikként születtünk a családunkba.

Elsőszülöttként, már csecsemőként hozzászokunk ahhoz, hogy megkapjuk édesanyánk osztatlan figyelmét, gondoskodását, és feltétel nélküli szeretetét. Ezért, egy olyan kötődést kezdünk kialakítani vele, aminek alapja ez a feltétel nélküliség. Azonban a kistestvér megjelenésével az eddigi figyelmet hirtelen megvonják tőlünk, és másfelé irányítják. Ha nem is teljes mértékig, de biztosan osztozni kell vele. Ezt az élményt a szakma „trónfosztás élményként” emlegeti, amivel jól le is írja magát az érzést, hogy kitaszítottak lettünk az általunk uralt királyságból. Ez az élmény szolgálhat alapjául a jól ismert testvér féltékenységnek is, de ennél lényegesebb szerepe is van. A rosszul, vagy nem feldolgozott veszteségélmény akár egy életen keresztül hathat a testvéri kapcsolatra, egy megmagyarázhatatlan ellentétet szőve a két testvér közé. Mindemellett a hatalommal kapcsolatos helyzeteinket is komolyan alakíthatja, ennek a rendezetlen belső konfliktusnak hatására válhatunk érzékenyek a hatalommal kapcsolatos kérdésekre, beleértve az emberi kapcsolatainkban vállalt hatalmi helyzeteket is.

Kisebb gyermekként megkapjuk azt a figyelmet, ami csecsemőként, alanyi jogon jár, azonban mellette azt az élményt is, hogy a mi teljesítményünk mindig csak második lehet. A nagyobb testvérem állt fel először, ő volt, aki elsőként megtanult járni, aki először mondta ki, hogy mama, aki először rajzolt anyukánknak, és bármi, amit mi csinálunk, ő már megtette. Ez pedig nagyon gyakran generálhat alapvető kisebbrendűség érzést, amit ha nem dolgozunk fel kellő mértékben, akkor vagy túlkompenzálással próbálunk enyhíteni, vagy komplexusokba és szorongásba fojtunk.

A középső gyerekek vannak talán a „leghátrányosabb” helyzetben, hiszen nekik nagyobb testvér jelenléte miatt a kisebbrendűség érzése már adott, azonban a tőlük fiatalabb jövevény érkezésekor a trónfosztás élményét is átélik. A középső gyerekek esnek ki legjobban a figyelemből, dicsérve van az első, féltve az utolsó, és magára hagyva a középső. Attól függően, hogy milyen megküzdési stratégiát választunk középső gyermekként, ez az élmény determinálhat akár egy megrögzött bizonyításvágyat, egy meg nem felelési komplexust, vagy egy introvertált, befelé forduló alapszemélyiséget is.

Manapság már kevésbé jellemző, de szüleink, nagyszüleink idejében még gyakori volt, hogy nem ketten-hárman voltak testvérek, hanem akár hatan-nyolcan is. Érdekes lehet akár a saját családunkon belül is ránézni arra, hogy milyen testvéri szövetségek alakultak ki, mely testvérek vannak egymással szorosabb kapcsolatban, kinek ki a „kedvenc” testvére. Ezt nagyon sok minden befolyásolhatja, mint a családban vállalt szerep, korkülönbség, nemi szerepek, de két középső gyerek között gyakran erősebb szövetség alakul ki, mint a legfiatalabb vagy legidősebb testvérrel. Hasonló alapon működhetnek az ikertestvéri kapcsolatok is: ugyanabban az időben, ugyanabban az élményben osztoznak, így egymás személyét is az élményszerzéshez kötik.

Egykeként nem ér minket testvéri hatás, nem esünk ki a családi figyelem központjából, ebben az esetben majd az első közösségbe kerülés (bölcsőde, óvoda) lesz meghatározó, hiszen itt kapjuk azt az élményt, hogy a figyelmen hirtelen másokkal kell osztozni.

Általában hogyan lehet családilag a testvér helyzetet kezelni? Amíg az anyuka a kicsivel van otthon, a nagyobbal apa foglalkozik. És ezen a ponton fontos megértenünk a szülői szeretet mintákat. Mert máshogy szereti a gyermekét egy anya, mint az apa. Nem jobban, vagy kevésbé, hanem a két szülőtől kapott szeretetnek más az üzenete.

Az anya feltétel nélkül szeret. Az ő szeretet üzenete valahogy így hangzik: „Te vagy a mindenem, érted élek, téged szeretlek a világon a legjobban, te vagy a legfontosabb, és ha veled valami történne, én abba belehalnék.” Ez egy feltétel nélküli, kapott szeretet, nem kell tenni érte, azért van, mert én létezem, ennek az élménynek tehát, én passzív szereplője vagyok.

Ezzel szemben az apai szeretet hordoz egy „feltétel” üzenetet, azt ki kell érdemelni, azért meg kell dolgozni. Ez nem ösztön vezérelt, hanem egy általunk megszerzett szeretet, valahogy úgy hangzik, hogy: „Szeretlek, mert megfelelsz az elvárásaimnak.”

Mindkettő nagyon fontos, hiszen mást tanulunk belőle. Ezt egyszerűen egy játszótéri példával lehet szemléltetni. Mi történik, ha anyuka elviszi a gyereket játszótérre?

„- Ne mássz fel a mászókára, mert leesel!”
„- Ne hajtsd olyan magasra a hintát, nehogy kiess belőle!”
„- Ne fuss gyorsan, elesel!”
„- Ne vedd a szádba a homokos kezedet, mert beteg leszel!”
És még sorolhatnánk azokat a mondatokat, amik ösztönszerűen kitörnek egy gyermekét védő édesanyából. Mindnek az az üzenete, hogy nehogy történjen veled valami, nehogy bajod essék.

Mi a helyzet, amikor apukával megy a gyerek játszótérre?

„- Mássz csak fel a mászóka tetejére, hadd nézzem milyen ügyes vagy!”
„-  Milyen magasra tudod hajtani magad, mutasd csak!”
„- Elestél? Katona dolog, majd elmúlik!”
Az üzenet lényege, tehát az, hogy bízom benned, hogy meg tudod csinálni, és hogy büszke vagyok rád, amiért meg tudod csinálni.

Ezért aztán a két szülő szeretet üzenete egyformán fontos, ahogy az is, hogy milyen arányban kapjuk ezeket a rejtett élmény üzeneteket, mennyire hiányos, esetleg túlkompenzált az egyik, vagy épp, megkapjuk-e mindkettőt.

Ha például nincsen meg az alapvető apai szeretet minta, akkor nagyobb eséllyel formálódik az énünk bátortalanabb, önmagunkban kételkedő attitűdökre, illetve az egyik szülő hiányával eldeformálódik a szeretetről alkotott reális képünk.

Ezek mind olyan, tőlünk teljes mértékig független, és nem általunk irányított élmények, amiknek hatására erősen alakul az alapvető személyiségünk.

Ezzel a személyiséggel fogunk a későbbiekben mintákat felfedezni, és sémákat építeni.