Ha valaki azt kérdezi tőlem, mit gondolok az internetes társkeresőkről, azt szoktam válaszolni, hogy egyáltalán nem tartom rossz dolognak, csak nagyon rosszul használjuk.
A mai világban az internetnek totális hatalma van az emberek élete felett, az ismeretszerzés, a kapcsolattartás, a gyorsaság alapvető eszköze lett, gyakorlatilag a nap minden pillanatában jelen van az életünkben. Miért pont az érzelmi világunkba ne szólna bele?
Az internetes ismerkedés pedig gyakorlatilag azóta létezik, mióta maga az internet elterjedt: a szenzációs az volt benne, hogy bárkivel tarthatod a kapcsolatot. A bárkibe pedig a vadidegen emberek is beleszámítanak. Én emlékszem még arra, hogy tizenévesen a Teletexten olvastam, ahogy más emberek egymással „chatelnek”, emelt díjas SMS-ek árán. Az emberekben mindig élt a vágy, hogy ismerkedjenek, beszélgessenek, reagáljanak egymásra, bármilyen formában. A Teletext óta pedig már a Tindernél tartunk.
A 90-es évek népszerű chat.hu-ján teljes anonimitásba burkolózva beszélgethetett az ember több tízezer szintén arctalan vadidegennel, az oldal használata ugyanis még regisztrációhoz sem volt kötve. A fiatalabb korosztály pedig hamar megélte a chat-betyárkodás korszakát, ami szüleink, nagyszüleink telefonbetyárkodására emlékezetett- immáron széles sávon keresztül. A biztonságos anonimitásnak és a tizenéves hormonok rendíthetetlen munkájának köszönhetően viszont ez gyakran fulladt az ismerkedés heccelésébe, mindenki másnak adta ki magát, és különböző szerepekbe bújva játszott a határaival. Csakhogy ez az alapvetően nem meglepő és önmagában korántsem ártó folyamat valahogy összemosódott az internetes társkeresés fogalmával, és megszülte azt a mai napig is erős sztereotípiát, hogy a netes társkeresés nem őszinte. A tudat pedig, hogy vannak olyanok, akikre illik a leírás, általában pontot is tesz a mondat végére.
Egy másik, általános vélemény szerint társkeresőre regisztrálni olyan, mintha az ember hirdetné magát. Teljesen természetesnek tartom, hogy ha ismerkedni szeretnék, akkor próbálom előnyös oldalamat mutatni, ahogy egy szórakozóhelyre vagy bárba készülődéskor is megválasztjuk a ruhánkat, megcsináljuk a frizuránkat, az internetes húspiacon is ugyanúgy eladni készüljük magunkat.
A figyelemfelkeltés mindig is része volt a párválasztási ceremóniának, akár az állatvilágra gondolunk, akár bármely kor vagy kultúra jellemzőire. Az interneten pedig sokkal korlátozottabb eszköztárral rendelkezünk ezen a téren, hiszen míg a való életben akár egy mozdulattal, mosollyal, nézéssel képesek lehetünk magunkra vonni mások figyelmét, a virtuális világban a pillanat varázsa nem működik. Így csak arra hagyatkozhatunk, amit a kitöltött űrlapokból és a feltöltött fényképekből látunk, vagy látni vélünk.
Hiszen a külső megfog, a belső megtart, azonban nem árt óvatosan levonni az első következtetéseket a másikról. Ugyanis a véleményünket valakiről, valamiről túlnyomórészt az első benyomás hatására alakítjuk ki. Ha megtörtént az első blikkre ítélés, a későbbiekben keresni fogjuk azokat az információkat, helyzeteket, visszajelzéseket, amivel alátámaszthatjuk a megelőlegezett véleményünket a másikról, és hajlamosak vagyunk átsiklani, vagy részletként kezelni azokat a tényeket, amik a kialakult első benyomásunk ellen szólnak.
Személyes találkozáskor ezt a bizonyos benyomást jórészt metakommunikációs eszközökkel, és az úgynevezett „személyes kisugárzásunkkal” érhetjük el, beleszól a hangszínünk, pillanatnyi érzelmi állapotunk, sőt, kutatások szerint a pupillánk mérete is. A cyber térben viszont az első benyomás kizárólag az arcvonások, testalkat, megadott hobbi, és néhány, alapvetően nem vagy kevésbé fontos adat birtokában, racionális okok mentén alakul ki.
A szimpátia hatására pedig könnyen ruházhatjuk fel partnerünket olyan tulajdonságokkal, amikkel nem, vagy kevésbé rendelkeznek. Az egyezésekre könnyen „behúzzuk a piros pontot”, az ezekkel megegyező ellentéteket viszont hajlamosak vagyunk nem szem előtt tartani. A folyamatos pozitív megerősítést keressük, amivel alátámaszthatjuk a saját magunkban kialakított első benyomásunkra épített, másikról idealizált képet. Ezért is zavarodhatunk össze, amikor személyes találkozás esetén még sincs meg az a bizonyos „szikra”.
Hozzászoktunk ahhoz, ahogy az internet megkönnyíti a hétköznapjainkat, ha valamire nem tudjuk a megoldást, arra elég rákeresni a neten. De mit keresünk ilyenkor? Társat? Érzést? Élményt?
Manapság aszerint idealizáljuk a szerelmet, amit a romantikus filmekben látunk, és ha egy kapcsolatban előkerülnek a problémák (amiket természetesen mi magunk viszünk bele), akkor megijedünk, sőt általában az egész kapcsolatba, és a másikba vetett hitünk rendül meg.
Nem segít az sem, ahogy a média és a különböző divatos „életmód-tanácsadó” magazinok elferdítik az önmagunkról alkotott képet. Furcsa paradoxonnak tartom, ahogy a „szingliséget” életformának tüntetik fel, miközben az említett újságok telis tele vannak ismerkedéssel kapcsolatos tippekkel, ötletekkel. Elhitetik az emberekkel, hogy aki szingli, az erős, független, bármit megtehet, és valójában ez a legélhetőbb életforma. Pedig a szingliség nem stílus, hanem egy állapot, ami mindenkivel megtörténik. Nem attól függ a személyiségem, hogy kapcsolatban vagyok-e, hanem attól, hogy milyennek alakítom ki.
Egy kapcsolatnak nem kell kötöttségekkel és megalkuvással járnia, sőt, az igazán jó kapcsolatban az ember nem leköti magát, hanem ledobja a láncait. Nem visszavesz, hanem szabad lehet. Nem kompromisszumot köt, hanem kibontakozik. Egy igazi kapcsolatban lehet csak valaki igazán erős, és igazán független. Függhetnék tőled - de nem teszem, mert nem alád, vagy feléd rendelem magad, hanem tőled függetlenül, de melletted vagyok az, aki vagyok.
Ehhez azonban, elengedhetetlen, hogy kellő önismerettel rendelkezzünk, tudjuk azt, hogy mi és hogyan jó nekünk, mik a szükségleteink és mik azok, amik hátráltatják a fejlődésünket. Fontos tudatosítani, hogy az önismeretünk kizárólag rólunk szól, és nem arról, hogy milyen pár illik hozzánk. A másikban ugyanis nem a kiegészítést kell keresni, hanem a kielégülést, azt, hogy a mi képességeinkhez és kompetenciánkhoz mérten az a kapcsolat – és a másik fél - biztonságos fejlődést nyújt.
Szeretünk kapcsolatból kapcsolatba menekülni. Görcsösen ragaszkodunk ahhoz a képhez, hogy az igazi boldogságot csak valaki oldalán találjuk meg, azonban elfeledkezünk arról, hogy ezt nem a másik ember lénye, hanem a kettőnk közti harmónia adja. Harmonikus kapcsolat viszont két „fél” ember között nem jöhet létre, csak két magával egységben lévő között alakítható ki – komoly munkával. A kötődés kialakításához ugyanis a kezdeti szerelem csak az első lépés.
A társkereső oldalak leegyszerűsítik az ismerkedést, amit élmény helyett egy szűrőkre épített programként élünk meg, ahol a cél nem az ismerkedés, hanem a találás. Pedig maga az ismerkedés folyamata az egyik legnagyobb önfejlesztés, hiszen nem csak a másikról, hanem magamról is új dolgokat tanulhatok meg. A másik félben pedig nem a „Nagy Ő”-t kell keresni, hanem egy lehetőséget arra, hogy tágítsuk a világról, és önmagunkról alkotott képünket.
Ha az ismerkedés bír az élményszerzés szabadságával, akkor számtalan pozitív tapasztalatot szerezhetünk, ami által minden alkalommal kicsit jobban megismerhetjük saját magunkat is.
