Vannak azok a bizonyos „nehéz esetek”. Te is biztos ismersz párat, ők azok, akik máshogy reagálnak le helyzeteket, mint ahogy az akár az érzelmi érintettségüket figyelembe véve is normális lenne, hiszen túlontúl önfejűek, a kelleténél erősebb az önzőségük, vagy a büszkeségük. Akármilyen hihetetlennek tűnik is néha, azért képesek belátni hibáikat, és bizony, kellő motivációval változtatni is tudnak magatartásukon.

Vannak azonban- sajnos meglehetősen nagy számban- olyanok, akik „reménytelen esetek”, a szó legnemesebb értelmében: ők a személyiségzavarosok. Hogy megértsük működésüket, először is tisztában kell lenni a probléma forrásával, amely valamilyen kora gyermekkori lelki fejlődési zavarra, hibás tanulási mechanizmusra vagy ritkább esetben a központi idegrendszer károsodására vezethető vissza

Nárcisztikus személyiségzavar

A nárcisztikus személyiségzavar maga nem ritka állapot, kezelése mégis meglehetősen nehéz. Hiszen ritkán fordul elő, hogy egy személyiségzavaros önként benyit egy pszichiátriai rendelőbe, hogy kezelésre jelentkezzen. Egyszerűen azért, mert mind mások, mind önmaga előtt végtelen tagadásban él: neki semmi baja nincs, ahogy ő működik az a normális, akinek ez nem tetszik, azzal van a hiba. Realitásérzéke kifejezetten torz, és képtelen a színfalak mögé nézni. Egyáltalán nem lát összefüggést múltbeli tapasztalatai, élményei és viselkedése között, nincs adottsága kívülről nézni magát, sem az általa teremtett helyzetekben megtalálni a visszatérő motívumokat. Saját börtönébe burkolózva szemléli a külvilágot, és életidegen reakcióin keresztül vezeti a mindenki más számára egyértelműen sivár életét. Egy látszatvilágot teremt önmaga köré, aminek-természetesen- középpontjába saját magát helyezi, és ezt az illuzionált valóságot akár élete végéig is képes elhinni, és fenntartani. Minden logikus és megfogható dolgot a saját rendszerébe transzformál, és természetesen másoknak úgy adja elő, hogy azzal az ő helyzete legyen hangsúlyozva. Önkritikája a nullával egyenlő, és mivel saját irreális önképe nagyban függ a külvilág véleményétől, egyrészt nem tart fent emberekkel szoros kapcsolatot, épp csak annyira kerül közel másokhoz, hogy a felszínes biztatást és visszajelzést megkapja. És mivel elég dramatikus és megnyerő alkat, könnyedén viszi tévútra azt, akitől pozitív visszajelzést, vagy dicséretet szeretne hallani.

Másrészt, amennyiben mégis negatív értékelést kap a környezete reakciói nyomán, tovább áll, ha kell, megszakít minden kapcsolatot, és immáron új bűnbakként őket kezdi el okolni, illetve fölényesen saját maga alá sorolni. Ez alól pedig nem képez kivételt sem barát, sem szerelem, sem pedig családtag. Abban a pillanatban, hogy nem szolgálod ki teljes mértékig a nárcisztikus totális egóját, egyből céltáblája és élete megkeserítője leszel.

Hello, my love!

Nagyjából a megismerkedésünk estéjén már biztos voltam benne, hogy ő lesz az a „Nagy Ő”. Olyan kisugárzása volt, és annyira megnyerő stílusa, hogy eszembe sem jutott azon gondolkozni, hogy ez már gyanús. Utólag persze, mindig sokkal okosabb az ember, és meglátja azokat az apró jeleket, amikre figyelni kellett volna, és amiket akkor, ott inkább még félre is magyarázott. A nárcisztikusok a megtévesztés tökéletes mesterei. Kaméleon módjára képesek bármilyen bőrbe belebújni, és egy az egyben letükrözni téged – pontosan tudják ugyanis, hogy be fog jönni.  Tervszerűen manipulálják a lila ködöt, nekik egy erőforrás kell, amit minél rövidebb úton megszerezhetnek, gyorsan és hatásos módon magukhoz köthetnek, hogy onnantól kezdve csak szipolyozniuk kelljen. A nárcisztikusba nem kihívás beleszeretni. Úgy festi le magát előtted, hogy fel sem merül benned, hogy valami hibázik. Egyedül az volt fura, hogy mennyire egyszerűen és jól működik minden, csodálatos randik, izgalmas éjszakák és mozgalmas programok- Hello my Love, hol jártál eddig…

Pedig felelősséget vállalni már akkor sem tudott.

A nárcisztikus személyiség képtelen beismerni, vagy kimutatni esendőségét, igazság szerint az ő világában ő tökéletesen hibátlan. Minden kudarcáért mást okol, és kivétel nélkül minden esetben van kire húzni a vizes lepedőt. Egy párhuzamos világban élnek, egy olyan eldeformált valóságban, ahol ők a körülmények folyamatos áldozatai, mindenki más pedig azért van, hogy neki rosszat okozzon.
Persze, amíg ezt másokkal művelik, te észre sem veszed, és mivel veled szemben kellőképp megtévesztő, nem kérdőjelezed meg a szavait.
Egészen addig, amíg el nem fogynak mellőle a bűnbakok, ekkor pedig elérkezik az idő, hogy kamatostul visszakövetelje az eddig beléd fektetett szeretetnek álcázott erőfeszítését.

Színpadias játszmák

A csillámporos tündérmesénk egyszer csak – szinte minden átmenet nélkül – egy pokoli drámává változott. A „körülmények áldozata” épp nehéz időszakát élte, ha pedig az ember lánya szerelmes, próbál ott segíteni, ahol tud. Miután kijátszmázta magának, hogy széthulljon az élete, ezt rettentő drámaisággal élte meg. A támogatás az ő számára nem azt jelenti, hogy fogod a kezét és segítesz neki felállni, hanem azt, hogy körülugrálod, és mantrázod neki, hogy tökéletes vagy, semmiről sem te tehetsz. Én itt követtem el az első „hibát”, és ő súlyosan meg is büntetett érte.

 A nárcisztikust onnan ismered fel, hogy téged fog hibáztatni minden sikertelenségéért, sőt, még a saját személyiségzavarából eredő pszichoszomatikus tüneteiért is, akárcsak a hangulatingadozásaiért, de legfőképp azért, mert a saját torz világképe néha bizony szembetalálkozik a realitással.
Ha bárki megpiszkálja a komfortzónáját, és rámutat emberi gyengeségére vagy rossz tulajdonságára, magából kikelve képes dzsihádot indítani, a legkülönbözőbb eszközökkel igyekszik bosszút állni és meglepően gyermeteg módon kikérni magának a fedhetetlenségét. Hirtelen elértéktelenedik a szemében az addigi barátság, épp úgy, mint a szerelem, hiszen ezeket ő valójában sosem érezte. Szemrebbenés nélkül ledobja magáról a kaméleon jelmezt, és megmutatja az igazi, érzelemmentes, önző, végtelenségig rosszindulatú és kicsinyes arcát. Jobbára ilyenkor már késő, nyakig benne vagy a kapcsolatban, meglepettségedben pedig csak azt keresed, hova tűnt az a valaki, akibe beleszerettél. Természetesen ezt is kihasználja, ugyanis amíg te nem figyelsz, beindítja a játszmáit, menetrendszerűen ugyanazzal a forgatókönyvvel. Hiszen ő mindig csak akkor és csak annyira „szeret”, amikor és amennyire az érdekei kívánják, ha épp olyat akar játszani, akkor tervezget veled, ha nincs hangulata, akkor meg kierőszakol valami műbalhét, aminek hatására elvonulhat „megsértődni”, miközben élvezi ezt a helyzetet is, és azt is, hogy sakkban tart téged. Hiszen ez a lényeg, hogy te legyél az, aki függ tőle, és, hogy igenis függj tőle.
Ezt a függőségi viszonyt pedig időről-időre teszteli sértődéseivel, az egyre messzebbre menő érzelmi abúzusaival, és az általa kreált sematikus helyzeteivel, amikben a felelősséget minden esetben rád hárítja.

A legnagyobb probléma abból fakad, ahogy a nárcisztikus porig rombolja a másik ember énképét, és teljesen megsemmisíti az önértékelését. Folyamatosan írtja a realitáshoz fűződő viszonyodat, és olyan meggyőzően hiteti el veled, hogy neki van igaza, hogy eléri, hogy te is saját magadban keresd a hibát. Ezzel pedig akár hosszú éveket is elvehet az életedből, az idegrendszeredről már nem is beszélve.

A sosevolt szerelem

Egy nárcisztikus személyiségnek a párkapcsolat soha nem azt az élményt jelenti, hogy jó kapcsolódni valakihez. Teljes egészében hiányzik belőle a kölcsönösség fogalma, számára a kapcsolata- és a partnere- egyetlen funkciója, hogy minden igényét maradéktalanul kielégítse, mind hangulati, mind lelki, mind szexuális téren. Ennélfogva, felesleges egy nárcisztikustól hűséget remélni, képtelen rá, értelmezhetetlennek tartja a monogámiát, az empátiát és a lojalitást.
A felmerülő problémákra soha nem lesz megoldás, hiszen a nárcisztikus egyáltalán nem képes belátni. Ezt a másik fél remekül tudja kompenzálni, amíg ő kétszer-többször annyit tesz bele a kapcsolatba, de mi történik, amikor végleg kiürül az a bizonyos tank?

Akkor jön az elszakadás, amit nagyjából úgy tudnék lefesteni, mint amikor a méhecske virágról virágra tovaszáll. A nárcisztikus lazán tovább lép egyet, új erőforrást keresve, jó esetben nem is kell sokáig várnia, hiszen a „haldokló” fázisban általában előre biztosítja magának az utánpótlást. Biztos, ami fix alapon, azért még odaszúr egyet-kettőt a másik félnek, nem elég, hogy a környezetének teljesen torz és hamis képet fest le volt kapcsolatáról, szereti nyilvánosan is „megalázni” a másikat. Persze, valójában ezzel önmagát járatja le, csak az ő abszurd és szürreális világában kapnak ezek a tettei más fénytörést.

A virág pedig jobbára ott marad kimerülve, kiégve, millió megválaszolatlan kérdéssel a fejében. És persze mondanom sem kell, hogy a nárcisztikus méhecske szerint ez mind a virág hibája. 

Én azt ajánlom, ha valaki ilyen helyzetbe jut, a következő dolgokat próbálja minél erősebben tudatosítani magában:

• A személyiségzavar olyan, mint egy betegség, egy ilyen felállásban így történnek a dolgok. Ezt a sorsot nem megérdemeltük, és legfőképpen nem mi hibáztunk benne!
  
  
• Ne felejtsd el, hogy a nárcisztikus nincs tudatában annak, amit tesz, egész más értékrendszer szerint működik, amit sem mi, sem senki más nem tud megváltoztatni. Őrült dühítő érzés, amikor nem értik meg az igazságtalanságot, de ezt el kell tudni engedni.
  
  
• Ne ijedj meg, ha úgy érzed, képtelen vagy egyedül megküzdeni ezzel az állapottal. Nem véletlenül hívják a személyiségzavarosok társait áldozatnak, és ez nem az áldozati játszma értelmében vett titulus. Keress támogatói csoportokat, segíthet, ha látod, sokan járnak még hasonló cipőben. Hidd el, nem vagy egyedül.
  
  
• Egy pillanatig se okold magad azért, amiért benyelted a maszlagot, vagy amiért sok ideig kitartottál mellette! Ő profi abban, hogy ezt hogyan érje el, te pedig tapasztalatlan voltál – egész eddig. Sajnos a keserű tapasztalatokat a saját bőrén szerzi az ember, de EGYSZER megélni pont arra volt elég, hogy MÉGEGYSZER már ne kelljen.
  
  
• Tudom, hogy a legrombolóbb érzés azzal szembesülni, hogy semmi nem volt igaz a történetetekből. Nehéz szembenézni, hogy minden, amit te a szeretet jeleként fogtál fel, valójában csak egy kitervelt, önös érdek volt a részéről, és sok esetben ezt hosszú időn keresztül nem vagyunk hajlandóak belátni. Hiszen nem értjük, ha olyan kedves és tökéletes volt az elején, mi történt? Az történt, hogy egy szerepet játszott addig, amíg az érdekei úgy kívánták. Amikor bebetonozta a helyét, és kellőképpen manipulált téged, már nem kellett erőt belefektetnie, hogy mást játsszon, mint aki valójában. Ebben a mesében nem a szörnyetegből lesz herceg, hanem fordítva. Légy nagyon erős és bátor, és fogadd ezt el. De közben pontosan legyél tisztában azzal is, hogy az ő hozzáállása egyáltalán nem téged minősít.
  
• Kilépni egy ilyen helyzetből nem csak annyi, hogy megszakítod vele a kapcsolatot. Azt is jelenti, hogy egy hibás, torz sémarendszerből lépsz ki. Ezt tartsd szem előtt, ne engedd, hogy az ő betegesen kiforgatott realitásérzéke meghatározza a tiédet!
  
  
• Válaszd a saját felépülésedet, és semmiképp ne nézz hátra. Ha provokál, ne reagáld le, úgysem nyerhetsz. A hatásvadász megmozdulások és dramatizálás az ő terepe, ne állj fel mellé a színpadra.
  
  
• Kitartás, türelem, újratervezés. Ez az egyetlen módja a visszaépülésednek, és próbálj semmit nem magadban tartani. Találj módot arra, hogy kiadd magadból az érzéseidet, ha kell, rajzolj, fotózz, vagy írj. Például egy blogban arról, hogy mi történt veled. Erőt adhat a továbbiakban, ha visszanézed/olvasod a saját soraidat. Sokat segíthet a tudatosításban, hiszen rengeteg erőre lesz szükséged. De ezt te – vele ellentétben – nem másoktól szívod el, hanem magadnak termeled.
  
  
• Ha ne adj isten, még egyszer az életedben felmerül benned a gyanú valakivel szemben, hogy személyiségzavarral rendelkezik, egy pillanatig se gondolkozz. Minden perc, amit arra pazarolsz, hogy meggyőzd magad az ellenkezőjéről, az ő malmára hajtja a vizet. Egyszerűen fogd meg magad, és azonnal állj tovább, gondolom, soha többet nem akarod ezt a folyamatot végigcsinálni.