2017. jan 08.

Neurosis

írta: Kockásfülű Nyúl
Neurosis

scared-woman.jpg

Ültem a mentőben és meredtem néztem a karomból kilógó infúziót, miközben próbáltam egyenletesen belélegezni a maszkon keresztül az oxigént. Láttam, hogy a mentős beszél hozzám, de nem igazán fogtam fel, amit mondott. Gondolatban még a pár órával ezelőtti beszélgetést játszottam le újra és újra, miközben egyre jobban összefolytak azok az emlékek, amik talán még nem is tudatosultak teljesen.

Majd újra elsötétült minden, elkezdtem zilálni, és levegőért kapkodni. A mentős akkor állított valamit az infúzión, megmérte a vérnyomásom és talán még az oxigén adagolóján is változtatott– éreztem, hogy nem vagyok jelen, mindent, ami körülöttem történt, magamból kiszállva néztem.

„Próbálj a hangomra figyelni”- mondta az orvos, én pedig levettem a maszkot, és görcsösen sírva kérdeztem:
„Meg fogok halni, igaz?”
„Nem fogsz. Pánikrohamod van.”

Talán ez a legkifejezőbb név, amivel le lehet írni ezt a betegséget. Rohamszerűen tör rád a mindent elemésztő szenvedés, a halálos félelem, a pánik.
Nem is tudom mióta fulladoztam már önmagam börtönében, de aznap az idegeim végképp felmondták a szolgálatot. Kiváltó oka egy botrányos beszélgetés, ami azt hiszem, ha nem történik meg, előbb-utóbb akkor is kirobbant volna ez az időzített bomba.

Hosszú idő óta nyomasztottak, őröltek a gondolataim, félelmeim, rossz érzéseim, és ez mind kimondatlan maradt. Meg akartam őket oldani, áthidalni, vagy csak átbillenteni a gondolkozásomat, de ehhez már túl késő volt. Már túl régóta mérgezett belülről, és az egész életem, én magam, kicsúszott a kezemből.
Próbáltam nem tudomást venni róla. Elnyomtam, minden ébren töltött pillanatban harcoltam azért, hogy figyelmen kívül hagyjam azokat a dolgokat, amik frusztráltak.
Aztán jöttek a rémálmok, ez volt az első jel. Olyan tisztán és élesen jelentek meg helyzetek éjjelente, hogy ébredés után órák kellettek, mire „kijöttem” az álmok okozta állapotból. A reggeleim jórészt tehát kattogással teltek, majd napközben átfordult agyalássá. Hol kimondottan azon, ami frusztrált, hol pedig görcsösen a megoldás keresésén. És minden megoldás érdekelt, amit a némaság köntösébe lehetett bújtatni.

Ugyanis nem találtam megfelelő partnert, így saját magamban folytattam hosszú és kimerítő, de eredmény nélküli beszélgetéseket. Úgy éreztem, futóhomokba kapaszkodok, és azt hiszem a lelkem mélyén tudtam, hogy a végén ebből óriási baj lesz. Egyre bizonytalanabb, gyengébb lettem, és egyre messzebb kerültem saját magamtól. Ettől pedig borzalmasan rosszul éreztem magam, féltem, mert nem tudtam definiálni hol vagyok, ingerült voltam, mert nem tudtam kezelni ezt az idegen érzést, és elvesztem, mert éreztem, hogy nem találok vissza. Roncsnak éreztem magam, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki- senkinek.

A pánikroham sunyi betegség. Hosszasan lappang, néha előjön pár pillanatra, néha csak a fejedet fájdítja meg, néha a hasad fáj attól, hogy a gyomrod már nem veszi be az életed, olykor rémálmaid vannak, vagy teljesen indokolatlan hangulatváltozásaid. Egyre több rakódik le, egyre mélyebbre nyom és egyre nagyobb erő kell kitörni belőle. Hosszú, alattomos kis kórság, ami felfalja a lelked, majd miután jól végezte dolgát, mint egy démon, feltör. Valahonnan nagyon mélyről, és pokoli erővel.

Fulladni kezdtem az utca közepén, úgy éreztem elájulok, sőt ki is estek emlékek. Attól féltem végleg összeroppantam, és nincs, ami visszafordíthatna. A szívem olyan erősen vert, hogy úgy éreztem nem fogja elbírni a szervezetem, hányingerem volt, és nem kaptam levegőt.
„Hívjatok mentőt lécci”- ziláltam a halálra rémült barátaimnak, miközben lekuporodtam egy kapualjba. Ránéztem a kezemre, és nem ismertem fel, hogy a saját testem része. Zokogtam a félelemtől, és biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Még hallottam, ahogy a nevemet szólitgatják, de válaszolni már képtelen voltam. Végül szépen lassan elsötétült minden.

A mentőben tértem magamhoz és meredten néztem a karomból kilógó infúziót.
„Próbálj a hangomra figyelni. El tudod mondani, hogy mi történt?”
„Az most elég hosszú lenne, de összeroppantam. Sajnálom.”
Ismét elkezdtem zokogni. Annyira szégyelltem magam, a frászt hoztam magamra, a többiekre, és most még a mentősöknek is miattam kellett kijönniük. Szörnyű bűntudatot és mélységes szégyent éreztem.
„Ugyan ne sajnáld, legalább addig sem egy bedrogozott tinit kell ellátnunk, hidd el, az rosszabb látvány”- nevetett a mentős. Megpróbáltam egy fél mosollyal viszonozni a reakcióját, ennyi volt a maximum, amit a leszedált lényemből ki lehetett hozni.
Újra ránéztem a kezemre, kezdtem felismerni, hogy hozzám tartozik.
„Szép a tetoválásod.” Dicsérte meg a mentős a karomra varrt befejezetlen végtelen jelet. „Elmeséled, mit szimbolizál?”
„Azt hiszem azt, hogy mindent meg lehet változtatni.”

Szólj hozzá

pánik neurosis pánikroham lelki