"Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart."

LelKikötő

LelKikötő

Mitől függ a szerelem?

2017. február 16. - LHajni

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de bizonyos ünnepek, jeles alkalmak hatására én szeretek mélyebben elgondolkozni annak a napnak az értékéről, értelméről. Így volt ez karácsonykor is, akkor írtam utoljára a szeretetről. Aztán, idén is jutott a naptáramba egy február 14-e, mint a szerelem és a giccs nagy napja. De valljuk be, dátumtól függetlenül, a szerelem azért egy nagyon érdekes téma.

Űzzük, hajtjuk mindannyian, vérmérsékletünktől és büszkeségünktől függően van, aki bevallja, van, aki talán még maga előtt is eltitkolja, de mind tudjuk, hogy az életünk egyik legnagyobb kihívása az a bizonyos nagybetűs, igazi Nagy Ő megtalálása. És bizony, minél érettebb az ember, és minél több tapasztalatot szerez, annál inkább kristályosodik ki előtte, hogy kit, mit is keres pontosan. Legalábbis ezt hisszük. Mert az elvárásaink és korábbi tapasztalataink alapján képesek vagyunk összeállítani egy listát, melyek olyan egyértelmű tételeket sorakoztatnak, amikhez könnyű valamilyen módon viszonyulni. Például, hogy milyen magas legyen, rendelkezzen-e diplomával, vagy maradjon hűséges és őszinte. De az élet természetesen nem ilyen egyszerű, ezek a tudatos elvárásaink pusztán a jéghegy csúcsát érintve formálják azt, akit végül társunknak választunk.

Mindannyian rendelkezünk olyan kitételekkel is, melyeket nem teszünk nyílttá, de tudjuk, ha a másik nem rendelkezik vele, nem biztos, hogy elég jó lesz nekem. Ezen elvárások köre lesz majd a későbbi kapcsolati játszmák legfőbb táptalaja, hiszen a vezető motívum mindig a „ha eléggé szeretsz, megváltozol”, és az „én szeretem annyira, hogy megváltoztassam”.

lovelist.jpg

Ezeket még csak-csak ki lehet kupálni, ha az ember megfelelően érett személyiséggel rendelkezik, azonban a tudattalan elvárásainkkal már nehezebb mit kezdeni. Pedig a szakemberek (brit tudósok, sicc!) azt mondják, párválasztásaink alapvető motívumai bizony ebből a csoportból kerülnek ki.

Az egyik mély, tudattalan elvárásunk, hogy találjunk egy igazán hozzánk hasonlót. Aki nem a zenei ízlésében, vagy öltözködési stílusában hasonlít, hanem akivel az élettörténeteinkben hasonló motívumok vannak. Aki például szintén átélte a családban, hogy a szülei nem úgy szerették, ahogy neki arra szüksége lett volna, vagy akinek az egyik szülője otthagyta a családot, de hasonlóság lehet a családban betöltött szerep, életesemények, megtanult magatartásformák között is.
Ilyenkor szavak nélkül is megértjük egymást, hatalmas, tág teret kapunk arra, hogy együtt érzők legyünk. Egy közös világot tudunk alkotni, melyben azonos nyelvet beszélünk, és amiben otthonosságérzésünk támad. Szép is ez. :)

A másik mély, tudattalan késztetésünk, hogy kiegészüljünk valakivel, aki olyan belső értékeket hordoz, melyekre mi magunk vágyunk, azonban nem rendelkezünk vele. Természetesen itt nem egyfajta kihasználásról van szó, hanem arról, hogy ha például én nagyon kényszeres alkat vagyok, akkor vonzódom valakihez, aki cseppet sem görcsös, ezért mellette én is elkezdek felszabadulni, önfeledtnek lenni, és kalandként élni az életet. Tehát olyat választok, akivel egymáshoz tartozva találkozhatok önmagam egy még kidolgozatlan, vagy rejtett részével, és a másik által összhangba kerülhetek vele, ezáltal saját magammal. Így leszek általa jobb ember.

love-couple-on-beach.jpg

A harmadik tudattalan, de nagyon erős motívum az, hogy olyat választunk, akivel megélhetjük az eddig szerzett élettapasztalatainkat, és akivel ott folytathatjuk az életünket, ahol a „szülői házban” abbahagytuk. Vagyis nem csak hogy megérti a múltamat, de képes abba a mintába, sémába csatlakozni, amit én már ismerek, megszoktam, és amit a valóságnak gondolok. Akivel tovább ismételhető egy már megszokott tapasztalat. Nemegyszer szinte kikényszerítjük társunkból azt a magatartást, ami a már ismerős élettapasztalathoz vezet minket. Például, ha valaki a családjában sok elutasításnak és kirekesztettségnek volt kitéve, ösztönösen olyan magatartásformákat választ, amivel előbb-utóbb elutasítást vált ki a partneréből is. Ez az ismétlésre utaló tudattalan késztetés annyira erős lehet, hogy elutasításnak értelmezhet olyan helyzetet is, amiben a másik félnek egyáltalán nem ez volt a szándéka. Minden sémát – mind negatív, mind pozitív- ismétlünk. Ennek a magyarázata egyszerű, hiszen ezek alapján a sémák alapján működünk, ezt értjük, ezt ismerjük, ebben tudunk eligazodni, akkor is, ha nem jó nekünk. A családi kötődésből alakított sémarendszer a magyarázat arra, hogy „miért lépünk többször ugyanabba a pocsolyába”. A Nagy Szerelemnek tehát, muszáj ezt a sémarendszert követnie, sőt. Tudattalan elvárásaink egy része kifejezetten abból a vágyunkból születik, hogy olyat találjunk, akinek bizonyos tulajdonságait össze lehet hasonlítani a minket felnevelő személyekkel. Aki valamilyen módon tükrözi az anyámat vagy az apámat, akár pozitív, akár – meglepően sok esetben- negatív módon.

Az utolsó, klasszikus és erőteljes motívum, pedig arra épül, hogy mindenkinek többé-kevésbé sebzett a szíve. A legharmonikusabb szülő-gyermek kapcsolatban is előfordul olyan helyzet, amikor a gyermek nem kapja meg azt a fajta szeretetet, amit éppen akkor és ott igényelne. Hiszen mindenki úgy szeret, ahogy tud, és nem úgy, ahogy a másiknak szüksége lenne rá. Egy-egy ilyen élmény pedig mélyen bevésődik az ember lelkébe akkor is, ha konkrét emlékképet nem tud kötni hozzá. Ez pedig azt jelenti, hogy mindannyian valamilyen hiányokkal, sebekkel, be nem töltött szükségletekkel lépünk a felnőttkorba, ahol jellemző motívum, hogy gyógyulni szeretnénk. Olyasvalakit keresünk tehát, akitől reméljük, hogy megkapjuk azt, amit szüleinktől nélkülöznünk kellett. Vagyis, amikor elindul egy párkapcsolat, ezek a tudattalan motívumok, hiányok is egymásra találnak. Seb a sebhez.

love-together.jpg

Kutatások sora jutott arra a feltárásra, hogy a szerelem folyamatában valójában személyiségfejlődésünk legelső állomásait, életszakaszait éljük újra. Már a fogantatás pillanatában kialakul az anya-gyermek közti szimbiotikus viszony, a szerelem születésénél pedig épp ugyanez történik.

Azért idealizáljuk a szerelmet, mert visszavisz minket egy gondtalan, kiegyensúlyozott, nyugodt korba, ahol nincs „te” meg „én”, csak az egységélmény.

Mert idealizáljuk a szerelmet. Azt mondjuk, a szerelemnek semmi köze a racionalitáshoz, nincs helye a mélylélektannak, az csak úgy magától van, és megtörténik. Természetesnek vesszük, hogy teremtődik, pedig valójában pont, hogy mi teremtjük – magunknak. Úgy képzeljük, hogy az olyan, hogy legyőzve minden akadályt, végigsöpör a tökéletesség, és ha valaki egy kicsivel is a léc alatt marad, akkor az nem lehet a Nagy Ő.
Hiszen az élményt keressük, azt, amit életünkben először és utoljára az anyaméhben éltünk át.
Pedig ehhez egy embert tudattalanul kiválasztottunk arra, hogy az élményt vele osszuk meg.

Ugye, nem is biztos, hogy Ámor totál vaktában lövöldözik? ;)

A bejegyzés trackback címe:

https://lelkikoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8612266998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása