Az ember legnagyobb próbája a kapcsolatai. A kapcsolatok legnagyobb próbái pedig a helyzetek, amiket viszont maga az ember old meg, ki így, ki úgy. A démonaiddal neked kell megharcolni, senki nem fog kiemelni a saját nyomorodból.

Hogy megértsd, tegyük fel, hogy évek óta van egy kis, fekete-fehér tévém. Mindig ezen néztem a műsort, és a reklámokat, amikben modern, síkképernyős, okos LED tévéket árulnak. Én is szeretnék egyet, és ennyi lehúzott év után egy zajos képű, fekete-fehér televízió mellett, meg is érdemelném. Úgyhogy bemegyek a boltba, de mivel nincs elég pénzem, elsírom az eladónak, hogy milyen szerencsétlen vagyok, amiért nekem csak egy kis fekete-fehér doboz jutott, pedig mindig érdeklődve nézem a természetfilmeket, úgyhogy bőven megérdemelném a legjobb kiadást. Az eladó a legnagyobb jó szándékkal is maximum azt fogja mondani, hogy hajlandó a garancialevélre gyöngybetűkkel ráírni a készülék típusát és a garancia lejáratát, de a pénzt az árura nekem kell összeszednem. Sajnálhatja a nyomoromat, de ennél többet nem fog tenni, nem fogja odaadni a fizetését, sem hitelt felvenni csak azért, mert szerintem én megérdemelnék egy TV-t. Hiszen ha én akarok valamit, akkor nyilvánvalóan az én feladatom tenni érte.

Takarózhatunk azzal, hogy milyen jó emberek vagyunk, és mennyi mindent érdemelnénk, de valójában ezek csak kifogások és döntések.

Csak azt érdemeljük meg, amiért teszünk, és pontosan azt kapjuk, amit érdemlünk.

Ez a törvény örök és állandó. Hívhatod sorsnak, karmának, vonzásnak vagy akár véletlennek, mindegy. Ez az élet egyetlen, stabilan működő rendszere, a te rendszered, aminek te vagy az alapja és a hajtóereje. Csak te vagy benne állandó, minden más pillanatonként változik. Minden másodpercben hozunk egy döntést, és minden apró döntés meghatározza a további életünket. Dönthetek úgy, hogy glóriát emelek magam fölé, hibáztatom a szüleimet, amiért nem volt zökkenőmentes a gyerekkorom, az ovis barátomat, amiért húsz évvel később már nem része az életemnek, az előző kapcsolatomat, amiért ott hagyott, de ami miatt igazán rosszul érzem magam, az csak és kizárólag nekem köszönhető.

Dönthetsz úgy is, hogy nem állsz a saját boldogságod útjába. Semmi nincs kőbe vésve, és csak igazán kevés dolog van, amin nem lehet változtatni.

A "mindig szeretni foglak" nem azt jelenti, hogy minden körülmények között. A mondat úgy helyes, hogy "ha mindig ilyen maradok, és te is mindig olyan, amilyen most, és ha semmi nem változik körülöttünk, akkor abban a végtelen állandóságban, stagnálnak majd az irántad érzett érzéseim.

De ha te kifordulsz magadból, bántasz és cserben hagysz, akkor előbb-utóbb rá fogok jönni, hogy nem szeretem azt, amivé lettél. Te okolhatod a mindig változó életet, de a változás állandó részei vagyunk, ránk rótt feladatokkal, amik teljesítményünk fejében lesznek értékelve.

A haladás életformává vált. Fejlődünk, jobbak leszünk, tovább tanulunk, előrelépünk, mindenből jobbat, többet, újat akarunk. És áldozatául esünk annak, hogy azt gondoljuk, az új a jobb. Mert az egyébként működőképes telefonomnál már van újabb verzió, amin olyan extrák vannak, amik megkönnyítenék az életemet, ha olyan életet élnék, amiben használnám ezeket az extrákat. Vagy az „elromlott a mosógép, vegyünk újat helyette” tipikus esete. Mentalitás és pénztárca kérdése, hogy mi éri meg jobban, a javítás vagy a teljes csere, de ha körbenézek, nem látom élesen, hogy a tárgyakat használjuk, és az embereket szeretjük, vagy fordítva. A nagy, fogyasztói versenyre olykor bizony rámennek az emberi kapcsolataink is. Nem jó, nem működik, sokat veszekszik, hagyjuk ott, majd lesz más. Majd lesz jobb, majd kijön egy upgradelt verzió ugyanebből a szériából. Aztán, hogy a fene egye meg, mégsem jön ki. Pedig mennyire megérdemelnéd, ugye? :)

Akkor ideje elgondolkozni, hogy az élményszerzésre használt „dolgokat” mennyire töltötted vissza. Hogy például azért veszekszik-e, mert szériahibás, vagy azért, mert te nem frissítetted megfelelően a szoftvert. Hogy egyensúlyban voltak-e az elvárások és a megtételek, és, hogy pontosan mik is voltak ezek.

Ilyenkor születnek az önzést takaró válaszok: „Én csak annyit kértem, hogy értékeljen, ha már annyi mindent megteszek”. Az értékelés minden esetben megtörténik, de nem törvényszerű, hogy ötöst kapsz. Az pedig pláne nem, hogy egy jó cselekedeteddel kitartasz majd életed végéig. Ez akkor, ott, arra a helyzetre szólt. Ha tegnap kedves voltál velem, de ma sértegetsz, akkor nem sértődhetek meg?  Te nem „csak” annyit kértél, hogy értékeljenek, hanem te azt kérted, hogy engedjék meg neked, hogy megúszd azt a hatalmas munkát, amivel bebizonyíthatod, hogy jár a jó értékelés. Magyarán, hogy te ingyen kapj egy síkképernyős LED TV-t. Az adok-kapok úgy működik, hogy ha én adok, akkor, és csakis akkor kapok. Amennyit én adok, annyit és csakis annyit fogok kapni. Na de mit adunk pontosan?

Mert adni lehet túl keveset, és túlzottan sokat is.

Sokat adunk, ha magunkat teljesen beleadjuk egy kapcsolatba. Ilyenkor egy lapra teszünk fel mindent, és minden problémás területünket belecsomagoljuk a jó tulajdonságainkba, majd egész lényünkkel ráülünk a másikra. Hogy tessék, itt vagyok, én vagyok, ez mind a tiéd. Na, ő ezt általában köszöni, de nem kéri. Neki is vannak bajai, a te démonaidat legyőzni már nem feladata és nincs is meg a hozzávaló képessége.

Ez nem az önzetlenségről vagy az áldozattá válásról szól, hiszen pont, hogy azt a feltétel nélküli, önző szeretetet próbáljuk ezzel kiharcolni, amit fent emlegettem. Mert valójában mi mindent megadtunk (magunkat), pedig egyáltalán nem kérték, és ilyenkor azt várjuk, hogy értékeljék.

Ne magadat add, vagy a bizalmadat. Csak az utat próbáld meg a korlátaidtól megtisztítani.

Pár napja olvastam egy cikket arról, hogyan dobjuk el a kapcsolatainkat. Egy gondolat megragadott benne, hogy ilyenkor nem csak a másikat, de saját magunkat is meghazudtoljuk. A saját munkánkat és a saját reményeinket adjuk fel akkor, amikor épp nem úgy állnak – maguktól – a dolgok. Akkor, amikor „a másik úgy viselkedett”. Pontosan akkor, amikor neked kellene megmozdulni – saját magadért.