Azt már letisztáztuk, hogy a személyiségünk énállapotai tulajdonképpen olyan lenyomatok összessége, melyeket a kötődés és az arra alakított sémák szabják egyedivé.
Azzal sem árulok el újdonságot, hogy legfontosabb, legelemibb kötődési mintája mindenkinek a saját szüleivel történik. Ha ez a kötődés ambivalens, vagy valamilyen módon „problémás”, akkor borítékolható, hogy az élet különböző területein fel fogja ütni a fejét egy séma-szerűen ismétlődő, negatív karrier.
Persze nem kell mindenkinek azonnal az anyját hibáztatni a kapcsolati sikertelenségeiért, elmesélek két példát, hogy lásd, milyen élethelyzetek befolyásolhatják az egészen kisgyermekkori tapasztalatainkat.
A 34 éves Péter például, életmódjának választotta a szingliséget, és nem azért, mert úgy érzi, ebben tud kiteljesedni, hanem mert megunta, hogy egyetlen párkapcsolata sem tartott tovább másfél évnél. Akármekkora szerelemnek indult, valahogy maximum másfél év leforgása alatt - sokszor egyik napról a másikra, elmúltak az érzések, vagy történt valami olyan, aminek hatására rövid úton véget vetett a kapcsolatának. Ebben a helyzetben persze ő is szenvedett, hiszen függetlenül attól, hogy általában ő volt a szakító fél, szeretett volna egy hosszú távú, biztos kapcsolatot, családot. Mint kiderült, Péternek két testvére van, egy két évvel idősebb bátyja és egy másfél évvel fiatalabb öccse. Középső gyereknek lenni pedig nagyon nehéz, hiszen ők azok, akik igazán kiesnek a szülői figyelem alól: míg az elsőszülöttnek meg kell váltani a világot, a legkisebb pedig a család szeme fénye, a középső általában csak úgy van.
Péter születésekor természetesen megkapta az osztatlan anyai figyelmet, amelyet „elvett” bátyjától, ám öccse érkezésével őt is megfosztották tőle. Így a kötődést másfél évig élvezhette, épp úgy, mint most, 34 évesen, a kapcsolataiban.
Erre a meghatározó és hiányt szenvedett kötődés élményre épített tehát egy sémát, amelyet természetesen tudattalanul, de azóta is aktívan használt, és a bűvös másfél év elteltével valahogy mindig „megtalálta a módját”, hogy véget vessen kapcsolatainak. Természetesen magyarázat mindig volt, az egyik nem volt elég okos, a másik nem szerette a barátait, a harmadiknak ő nem szerette a családját. Ezek a látszólag különböző okok valójában ugyanarról a közös tőről fakadtak.
Dorka esete szintén igen hétköznapi történet. Csonka családban nőtt fel, kiskorában elváltak a szülei, édesanyja pedig egyedül nevelte fel őt és két évvel fiatalabb testvérét. A kislány édesapja új családot alapított, és a már meglévő gyerekeivel szemben még a hétvégi láthatás jogával sem élt. Dorka 7 éves volt, mikor édesapja meghalt, de körülbelül 4 éves korától kezdve nem volt vele semmilyen kapcsolata. Az azóta felnőtt lány sorozatosan olyan kapcsolatokba keveredik, amelyekben elmondása szerint „nem érzi magát biztonságban”, vagy nem érzi magát elég fontosnak. Gyakran helyezi magát bele az áldozati szerepbe, és bár nem érzi magát boldognak, mégis megmagyarázhatatlanul ragaszkodik a párjához.
Dorka a mai napig megmaradt annak az ártatlan kislánynak, aki az édesapját várja, és akiért nem jönnek el. Az a fontos gyermekkori élménye, hogy őt az apja kizárta az új életéből, felnőtt kapcsolatainak mérgezőjévé vált.
Ezek nem véletlen egybeesések, sem egyedi esetek. Sokszor válunk a körülmények áldozatává úgy, hogy nem is tudunk róla. Ilyenkor, ha a gyermek-szülő közti kötődés sérül, az egy lenyomatot hagy a gyerekben. Erre a negatív élményre (ami az esetek nagy részében egyáltalán nem tudatosul bennünk) építjük ki azt a sémát, amit a későbbi kapcsolatainkban használni fogunk. A séma lényege, hogy egy olyan mintát ad, aminek a működését ismerjük, és amiben el tudunk boldogulni, akkor is, ha nem tesz boldoggá.
Péter és Dorka egy-egy rossz, hiányos sémát követett, de mivel ez a minta rögzült bennük, ezért hosszú éveken keresztül nem is tudtak „máshogy működni”. Ezt a sémát keresték, ebbe a mintázatba akartak bekapcsolódni, illetve, ezt a sémát hívták elő, és tartották fent a párkapcsolati játszmáikkal. Újra és újra megteremtették maguknak azokat az élethelyzetet, amikben alkalmazni tudták.
Általában azért a sokadik sikertelen kapcsolat után fel szoktuk tenni a kérdést, hogy „Mi a baj velem”. „Biztos bennem van a hiba”. „Én nem vagyok elég szerethető/türelmes/felnőtt/nőies/férfias/stb.”
Azt kell megérteni ilyenkor, hogy nem benned van a hiba, nem te vagy a rossz, hanem egy hibásan működő sémát követsz. Nem a te lényeden kell változtatni, hanem megkeresni a probléma gyökerét, és azt kezelni.
Mert a sémát át lehet alakítani. A hibás kötést ki lehet kötni. Amikor egy séma aktiválódik, gyakorlatilag regresszálunk – visszaugrunk az időben – arra a pontra, ahol, amikor ez a mintázat először megtörtént. Ezért érezhetjük magunkat annyira elveszettnek, gyámoltalannak, gyermekinek.
És a kiút kulcsa pontosan ez a gyermekiség. Felnőttként megélni azt, amit gyerekként elnyomtál magadban. Meggyászolni a téged ért veszteséget, és elismerni, hogy jogos a haragod, fájdalmad, rossz érzésed. Te voltál a kiszámíthatatlan körülmények egyetlen, és teljesen ártatlan áldozata. 2-3 évesen, vagy még korábban, persze nem volt módod ezzel szembesülni, ezért elnyomtál valamit, amit azóta hordozol, cipelsz magaddal. De eljött az ideje, hogy letedd, elengedd, és felnőtt fejjel egy új, élhető mintázatot alakíts ki.
