2016. nov 24.

Játszmák, sémák, kötődések

írta: Kockásfülű Nyúl
Játszmák, sémák, kötődések

Játszani emberi dolog

chess-603624_800.jpg

Mi jut eszedbe először, ha azt mondom neked, játék? Valami, ami akár egyedül, akár párban boldoggá tesz? Legyen puha plüssmaci, vagy réten kergetőző fogócska. A játéktól felszabadul a lélek, a jó játékban szabad vagy és boldog, igazi és eleven. 

Talán nem is sejted, mennyire.

A játszmákat mindenki ismeri, legalábbis ismerni véli. Azt gondoljuk róla, hogy az valami ördögtől való, rossz dolog, amivel terrorizálni lehet a környezetünket, vagy ráerőszakolni másokra az akaratunkat. Mert a játszma az, amikor valamit nem akarok megtenni, úgyhogy nem utasítom el, csak bevágom a durcit, és tüntetőleg az arcomra van írva, hogy ugyan megteszem, amit kértél, mert én ilyen jó fej vagyok, de remélem, látod, hogy ez nekem mennyire nehezemre esik.
Vagy éppen a hétköznapi szituáció, amikor egy anya azt mondja a gyermekének az utcán, hogy „ha nem jössz, itt hagylak”, de csak azért, mert a gyerek ettől megijed és elindul. Vagy, hogy mást ne mondjak, az örök klasszikus „Mi a baj? –Semmi.”
Ezek mind eszünkbe jutnak, ha azt halljuk, játszma, pedig ennél lényegesebb és fontosabb dolgokról van szó.

Eric Berne Emberi játszmák című könyvében úgy fogalmazott, hogy „a játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók sorozata, amely előre látható kimenetel felé halad”. A tranzakciót leegyszerűsítve az emberi érintkezés egységének kell venni, amely két részből áll: egy ingerből, illetve egy erre adott válaszból.
Tehát maga a játszma egy nem tudatos megnyilvánulás a másik fél felé, amivel a játszmát indítónak valamilyen rejtett célja van.

Játszmával leginkább az intimitással, bizalommal és alapvető kötődéssel kapcsolatos témákra reagálunk, tehát ez a folyamat egy eszköz, amely a legtöbb esetben egy, az alapvető kötődéssel kapcsolatos veszteségélmény kompenzálására szolgál.
A veszteségélmény a szülői kötődés deficitjéből, vagy hiányából ered, a játszma egyértelmű célja pedig minden esetben a nyereség. 

Hogyan játszmázunk?

Képzeld el a személyiségedet egy olyan komplex rendszernek, mely három énállapot folytonos kölcsönhatására épül: a Szülői, a Felnőtt és a Gyermeki énállapotokra.
Ezek az énállapotok teljesen függetlenek a korodtól, nemedtől, családi státuszodtól, szünet nélkül munkálnak benned, bennem, mindenkiben.

Az énállapotok a személyes élettörténeted konkrét eseményeit őrzik, tehát a Szülői énállapotodban találhatóak a szüleiddel kapcsolatos élményeid lenyomata.
A szülők feladata a gondoskodáson kívül az, hogy kereteket szabnak a gyereknek: tiltások, szabályok, engedélyek, minták gyűjteménye ez az énállapot, amely ezen kívül folyamatosan törekszik az erkölcsi én kiteljesítésére.
„Miért beszélsz mindig ilyen csúnyán”, „Megint hisztizel”, „Ezt te úgysem értheted”, „Elegem van abból, hogy már megint nekem kell elpakolni”, és még hosszasan sorolhatnám, miket mondunk egymásnak, teljesen hétköznapi helyzetben, amikor ez az énállapotunk aktiválódik.

Ezzel szemben a Felnőtt énállapot érzelem mentes, és az információk feldolgozására szolgál, az „itt és most”-ra reagálva hozza meg az optimális döntést. Ez az énállapotunk aktiválódik, amikor egy kiszámítható helyzetre kiszámítható választ adunk, például nem megyünk át az úttesten, ha piros a lámpa, és jönnek az autók.

A Gyermeki énállapot pedig a legösszetettebb. Ez a személyiségünk azon ösztönös része, amelynek célja, hogy felszabadultak, és boldogok legyünk – mint egy jó játékban. A gondtalan élvezeteken túl azonban – ahogy a kisgyerekek is gondolkoznak – kódolt, hogy akkor vagyunk biztonságban, ha alkalmazkodunk szüleink elvárásához, illetve magát a biztonságot is a szülői lét jelenti. Ezért a Gyermeki énállapotommal nagyon gyakran próbálom megszólítani a másik Szülői énállapotát, a hiba akkor keletkezik, ha benne épp nem az az énállapot az aktív, illetve nem tud elég jó Szülői énállapottal reagálni.

Az énállapotok ugyanis folyamatosan aktívak, és akár pillanatonként átválthatnak egyikből a másikba. Az egymással folytatott kommunikációnk során tehát minden közlés az egyik énállapotból indul, és a másik fél valamely énállapotát célozza meg.

Egyszerű példán keresztül jól bemutatható a folyamat:

Egyik barátommal sétálunk, megszomjazunk, úgyhogy bemegyünk a boltba, venni egy üdítőt. Én olyat választottam magamnak, aminek a kinyitásával már többször meggyűlt a bajom. Most is úgy jártam, hogy nem tudom letekerni a kupakot, ezért odaadom a barátomnak, hogy nyissa ki.
-„Kinyitnád, kérlek? Megint nem tudom letekerni a kupakot.” – Mondatja velem a Gyermeki énállapotom, aki jelen pillanatban valaki más segítségére szorul.
-„Persze, add ide” – Mondja a barátom Felnőtt énállapota.
Vagy:
-„Miért ilyet vettél megint, ezt sose tudod egyedül kinyitni” – torkoll le a barátom Szülői énállapota.

Érzed a különbséget? A hanglejtéstől függően természetesen nem kell, hogy egy flakon kinyitásából vita legyen, de ha aktiváljuk az énállapotokat, akkor a viszontreakciók által elindulhat a játszma, aminek célja, az egyik fél nyeresége.

A játszma ugyanis páros játék, mindig legalább ketten kellenek hozzá, és minden esetben addig tart, amíg az összes szereplő ki nem lép belőle. A játszmák viszont átalakulhatnak, a szerepek cserélődhetnek, és akár hosszú évekig is elhúzódhatnak, de a szereplők ugyanazok maradnak. Jó példa erre egy se veled-se nélküled kapcsolat. Akár évekig el lehet benne csiki-csukizni, miközben mindkét fél egyre inkább vesztesnek érzi magát, de véglegesen valamiért mégsem száll ki belőle egyik sem.
A játszma célja ugyanis mindig az, hogy legyőzzem a másikat. Hogy én legyek a nyertes.
Ezért a játszmában mindig van legalább egy vesztes. És miért nem száll ki? Vagy azért, mert ez az ő játszmája, ő akarta, miért szállna ki; vagy azért, mert az ő játszmája az, hogy ezt játsszák vele, hogy kvázi alárendelt legyen ebben a páros játékban.
Mindkettő egy tőről fakad: az alapvető szülői kötődésről. A párkapcsolatunkban ugyanis minden esetben a szülői mintát játsszuk, de ez korántsem merül ki abban, hogy pontosan olyan kapcsolatot akarok, mint a szüleimé, vagy pont az ellenkezőét. Az alap ugyanis, az én kötődésem hozzájuk és az ő kapcsolatukhoz.
Valójában a párkapcsolatunkban, illetve bármely emberi kötődésünk kialakításában egészen konkrét, gyermekkori tapasztalatok állnak, és ismétlődnek.

Folyt.köv.

Szólj hozzá

játék vita szerelem kapcsolat boldogság párkapcsolat pszichológia bizalom önismeret lelki veszekedés játszma intimitás önreflexió énállapot